Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Élet és hagyomány: interjú Sebõ Ferenccel Székely Ilona, www.talaljuk-ki.hu, 2005. december 7. Korszerû mûveltség csak arra építhetõ fel, ami a sajátunk, ami elérhetõ számunkra, s ezért el is tudunk mélyedni benne. Az emésztetlen import ellenben bennszülöttekké változtat bennünket a saját ezeréves kultúránk romhalmazain. – Székely Ilona interjúja Sebõ Ferenccel. – Az Énekelt versek címû lemezének dallamvilága generációk számára egybeforrt József Attila és Weöres Sándor soraival. Honnan az éneklés és a népzene szenvedélyes szeretete? Talán a családjából hozta magával? – Nem egészen. Szüleimet sosem hallottam énekelni. Apám célratörõ és racionális ember lévén a legfontosabbnak azt tartotta, hogy nyelvet tanuljak. Így kerültem 1959-ben Drezdába egy német családhoz csereüdülésre. Itt viszont az egész család zenélt. A papa nagy Mozart-rajongó volt, hatalmas lemezgyûjteménnyel rendelkezett. A nagymama zongoramûvésznõ volt, vele Beethoven-négykezeseket játszottunk. A középsõ gyerek, Andreas a Luxemburg rádión hallgatta a beatzenét, és gitárján próbálgatta az akkordokat. Freimut haveromtól – aki evangélikus ifjúsági körbe járt – rengeteg német népdalt tanultam. A kommunikációs nehézségeket eleinte a zene segítségével hidaltuk át. Így aztán német népdalokat elõbb tudtam énekelni, mint magyarokat. Hazatérve feltámadt bennem az igény, hogy megismerjem a mi dalainkat. – Kezdetben mégsem a zenei pálya, hanem a tisztes polgári foglalkozás mellett döntött. Úgy tudom, a Mûszaki Egyetem elvégzése után építészként helyezkedett el. Miért lett mégis élete fõ célja a paraszti kultúra és a népzenei hagyomány megõrzése és megismertetése? – Elõször is, én ezt a hagyományt az európai mûveltség részének tartom, nem csupán „népinek” vagy parasztinak, mert ezek az elnevezések szinte kirekesztõek. Az igaz, hogy ennek az európai mûveltségnek a Kárpát-medencében fennmaradt részéhez, e régió kulturális történetéhez jószerével már csak a parasztság hagyományain keresztül juthatunk hozzá. Nálunk a török háborúkat követõen a parasztság maradt az egyetlen olyan társadalmi réteg, amely közösségként vészelte át ezeket a századokat, s így közege lehetett a hagyományátadásnak. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert már Kodályékat is parasztimádattal vádolták, holott õket a paraszti szájhagyományból kinyerhetõ információtömeg érdekelte. Írásos anyag nagyon kevés maradt fenn. Leégtek a könyvtárak, tönkrementek a kastélyok. Ami nem égett le, azt a „proletárhatalom” verte szét, vagy hagyta széthordani 1945 után. Ezért volt fontos Kodály nemzedéke számára, hogy ezt a szájhagyományos örökséget írásossá tegyék. A zeneszerzõ arra is rámutatott, hogy az így rögzített anyag a meglévõ írott emlékekkel összeillesztve remekül értelmezhetõ, és tudományos kutatások forrása lehet. A helyzet kicsit hasonlít az elsõ ezredfordulóra, amikor a liturgikus zenérõl (gregorián) gondolták úgy, hogy most már le kellene írni. És akkor is majdnem egy ezredév szájhagyományos hagyatékát rögzítették a kódexekben. Amikor ennek én is felfogtam a jelentõségét, Martin György biztatására belevetettem magam a falusi gyûjtõmunkába. Az 1970-es évek óta azon dolgozom, hogy ez a hagyományanyag az életbe is visszajusson, hogy a lerögzített szájhagyományos örökség mindenki számára hozzáférhetõ legyen. (Ennek a szándéknak intézményes megvalósulása a Hagyományok Háza) Kárpát-medence különösen értékes a népzenei hagyományok szempontjából. A történelmi mozgások hatására szinte minden nyugati hatás beszivárgott ide és elkeveredett a helyi hagyományokkal. A régió történelmi elmaradottságának egyetlen elõnye az számunkra, hogy idõutazás-szerû élményként vonultatja fel az értõk elõtt régi idõk még mûködõ zene- és táncdivatjait, az elõdeinkben munkálkodó kreativitást. Élõ formában láthatunk olyasmiket, amiket Európa nyugati felében a historikus mozgalmak traktátusokból próbálnak kisilabizálni. Nekünk meg csak be kell gyûjteni, ügyesen értelmezni, s máris meg tudjuk mutatni az általános amnéziában szenvedõ Európának a saját múltját. Ha már így leszorultunk a pályáról, legalább ezt a helyzetet illene kihasználni. –Napjaink belpolitikai palettájára nézve feltûnõ, hogy több párt úgy tünteti fel magát, mint a magyar hagyományok egyetlen igaz õrzõjét. A melldöngetõ magyarkodás a kirekesztés gondolatával jár együtt, holott mindenki tudja, hogy Magyarország a történelem folyamán micsoda olvasztótégelye volt a különféle nemzeteknek. – A közmegegyezéses közös értékeket egyetlen politikai párt sem sajátíthatja ki. Ez az az oltár, amelybõl tilos barikádot csinálni. Erre mindenkinek az adományát illendõ lerakni, amelynek legfeljebb a mértékével határozhatja meg magát bárki is. Hogy például mennyire tartja szeme elõtt az egész társadalom üdvét, elõrehaladását saját hatalmi érdekei mellett. Jól néznénk ki, ha a beszélt nyelvet próbálnák valamelyik párt számára kisajátítani. A zene és a tánc is egy nyelv, a közösség kommunikációjának eszköze. Legjobban az tükrözi egy politika valódi szándékait, hogy – üres fecsegés helyett – mennyit és hogyan költ e közös nyelv iskoláira, háttérintézményeire. Tudjuk jól, hogyan lehet elvinni a közösségi érzéseket szélsõséges irányba. Mindenki emlékszik a Kabaré címû filmben arra a jelenetre, amikor egy bajor sörkertben egy népviseletbe öltözött fiatalember vidáman egy népdalt énekel, majd egyre többen felállnak, a ritmus egyre keményebb lesz, a hangulat egyre militánsabb. E filmkockákon lepereg elõttünk, hogyan él vissza e népnemzeti érzéssel a demagóg, populista politika. Hogy a tömegbe verõdött kisebbségi érzés hogyan növi ki magát odáig, hogy mások rovására tudja csak megfogalmazni önmagát. A II. világháború után a németek meg is itták ennek a levét. Több alkalommal elõfordult, hogy sikeres németországi koncertjeim végén ledermedt a közönség, amikor arra biztattam õket, hogy énekeljünk el együtt egy német népdalt. Ez pedig nagy baj. Nagy európai baj. Egy levitézlett politikai kurzus aljassága miatt egy évezredes hagyományanyag kerül a süllyesztõbe, s marad ki az egységesülõ Európa színképébõl? Mindig alávalóság, ha politikai erõk rövid távú sikerpropaganda érdekében használják ki az emberek hagyománytisztelõ érzelmeit. Ezt általában olyanok teszik, akik valójában semmit sem tesznek az emberekért, a hagyományozás továbbéltetéséért, hiszen folyamatosan az az érzésük, hogy velük kezdõdik a világ. Ami pedig a kirekesztést illeti, szükségesnek tartom leszögezni, hogy amikor a mi hagyományaink megõrzésérõl beszélek, akkor ennek a régiónak a megõrzött értékeirõl van szó, ahol az etnikai különbségek szinte lényegtelenek, hiszen – a nyelvet leszámítva – e hagyományok fényében teljesen egy népnek számítunk. – A zsidó közösségekben is elõfordult, hogy az I. világháború után a mezüze alatt õrizték a történelmi, nagy Magyarország térképét. Szerették a hazájukat, és megrendítette õket az ország szétdarabolása. – Igen. Bûntény, amit ezekkel az emberekkel történt. Mert õk is mi voltunk, és azzal, hogy nem védtük meg õket, a saját kezünket vágtuk le. És ez még nem volt elég. Ha repülni kezd egy kõ, ki tudja, hol áll meg… Azok a társadalmi rétegek, melyek még õrizték közös értékeinket, a 30-as évektõl kezdve folyamatos pusztulásra ítéltettek. Elõször a zsidó származásúnak ítélt magyarok estek áldozatul, aztán jöttek az arisztokraták, a nagypolgárok, a kispolgárok, az értelmiségiek, majd a mûvelt, szorgalmas parasztságot tették tönkre. Szinte szisztematikusan ledarálták az egész társadalmat, nagyon is rövid távú hatalmi ambíciók kedvéért. Nagy bajokat mutat az integráló légkör hiánya. A kiegyezés utáni korszak óriási ütemû építkezése mindenkinek csillantott valami lehetõséget. Akkor mindenki akart, és méghozzá magától akart magyar lenni, nem egyfajta politikai offenzíva eredményeként. (Német anyanyelvû emberek szóltak rá egymásra az utcán, hogy tessék magyarul beszélni.) Csóválhatja-e vajon a farok a kutyát? Nagyon aggódom amiatt, ami itt most folyik. A szétaprózódás, a csoportokra bomlás, a kirekesztések rendszere, a mindenféle buta álidentitás-keresés nem vezethetnek semmi jóra egy ilyen kis létszámú közösség esetében. Gazdasági létünk függ a közös érdekek egyértelmû megfogalmazásától és képviseletétõl. Egy ilyen tízmilliós piac (jobb államban egy megye) nem lehet életképes, nem tudja ellátni saját magát. Ebben a léptékben fölösleges és káros is birodalmi álmokat szõni, ahogy ez a kelet-európai régiók elmaradott országaiban szokás. Már azok az országok is az EU-ba törekszenek, akik megengedhetnék maguknak az önállóságot. Nagy hátrány olyan eszmékért lelkesedni, amelyek már elavultak. – Véleménye szerint a globalizáció veszélyezteti a nemzeti hagyományokat? – A világ több ezer évig egy elég homogén struktúrában élt. Most húznunk kell egy határvonalat. Egy korszak lezárult. Világjelenség, hogy a kultúra több szelete idõtõl és tértõl függetlenül egyszerre hozzáférhetõ. Óriási a kínálat. A néger faszobrászattól a japán udvari zenéig minden elérhetõ és érdekes lehet, ha megfelelõ propagandával eljut a közönséghez. Rétegmûvészetek alakulnak. Aki nem elég mûvelt, nehezen tájékozódik. Óriásira nõtt a propaganda szerepe. Csak a populáris zene tarol, egyszerû formái miatt. De hát a népzene a populáris zene múltja, afféle historikus popzene! Arról szól, hogyan kommunikálnak az emberek évezredek óta. A zene és a tánc, ami hajdan kapcsolatteremtõ nyelvként mûködött, a mai korban is összehozza az embereket. Csak a technika változik, az emberi vágyak, érzelmek nem. Ma is ugyanúgy keressük a szerelmet, a közösséget, a fiatalok ugyanúgy dübörögni akarnak, mint régen. A világzene kísérlet arra, hogy megújítsa a fiatalok számára a szórakoztató zenét. A régi zene megértését és megõrzését azért tartom fontosnak, mert új értékek születhetnek belõle. Tartós alapokon pedig jó eséllyel lehet építkezni. Ezért nem szabad a hagyományt kollektív emlékezetünkbõl kitörölni. A globalizáció feltartóztathatatlan és szükségszerû, nincs értelme tusakodni vele. Igenis mindenki fel akar zárkózni, igenis polgárok akarunk lenni, akár a római birodalom népei. Álszent dolog lenne ennek az ellenkezõjét állítani. Emlékezzünk a nagy bécsi bevásárló-rohamokra. A probléma inkább a mûveltség fogyatkozása és a provinciális gondolkodásmód meggyökeresedése. Az a fajta gondolkodás, amely azt hiszi, hogy ami jó, az csak külföldrõl jöhet, amely fel sem tételezi, hogy a saját hazájában is teremhet virág. Aztán ha mégis terem, letapossa. A mûvelt embernek nincs kisebbségi érzése, mert maga tudja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Korszerû mûveltség viszont csak arra építhetõ fel, ami a sajátunk, ami elérhetõ számunkra, s ezért el is tudunk mélyedni benne. Az emésztetlen import ellenben bennszülöttekké változtat bennünket a saját ezeréves kultúránk romhalmazain. A hagyományõrzés tehát nem elmaradottság, nem kirekesztés, nem nemzeti gõg, hanem a mûveltséghez vezetõ egyik út. Amelynek révén hozzájárulhatunk a közös jövõhöz. Székely Ilona Élet és hagyomány: interjú Sebõ Ferenccel, www.talaljuk-ki.hu, 2005. december 7.